Az izlandi forradalomról szóló olaszországi rádióműsor története ékes példája annak, hogy mennyire keveset is mond nekünk a média a világ többi részéről. Talán emlékszünk, hogy a 2008-as gazdasági válság elején, Izland a szó szoros értelmében csődbe ment. Az okokat csak kutyafuttában említették és azóta Európa ezen kevésbé ismert tagja újra a feledés homályába merült.

Mikor egyik Európai Uniós ország dől be a másik után vagy közelít a csőd felé, megingatva az eurót, befolyásolva az egész világot, a legutolsó dolog amit a hatalom szeretne, hogy példaként tekintsünk Izlandra. És elmondom miért:

A neoliberális rezsim 5 év alatt Izlandot (népessége 320 ezer, hadserege nincs) a világ egyik leggazdagabb országává tette. 2003-ban az ország bankjait privatizálták, és hogy külföldi befektetőket vonzzanak, online bankolást kínáltak, melynek alacsony költsége viszonylag magas megtérülési rátát tett lehetővé. Az IceSave-nek nevezett számlák sok angol és holland kisbefektetőt vonzottak. De ahogyan gyarapodtak a befektetések, úgy nőtt a bankok külföldi adóssága. 2003-ban Izland adóssága a GNP-jének (Gross National Product – Nemzeti össztermék) 200-szorosa volt, míg 2007-re 900-szorosára nőtt. A 2008-as pénzügyi válság adta meg a kegyelemdöfést. Bedőlt és államosításra került a három legnagyobb izlandi bank, a Landbanki, Kapthing és Glatnir, míg a Kroner euróban számolva értékének 85%-át bukta el. Az év végére Izland csődöt jelentett.

A várakozásokkal ellentétben, a válság hatására, a részvételi demokrácia és egy új alkotmány révén az izlandiak visszanyerték önrendelkezésüket. De csak sok szenvedés árán.

Geir Haarde, a Szociáldemokrata koalíciós kormány miniszterelnöke megegyezett egy több mint 2 milliárd dolláros kölcsönben, amihez az északi országok hozzáadtak még két és fél milliárdot. De a külföldi pénzügyi világ nyomást gyakorolt, hogy az ország drasztikus intézkedéseket vezessen be. Az FMI és az Európai Unió át akarta vállalni a tartozást, mondván, hogy ez az egyetlen módja, hogy az ország visszafizesse tartozását Hollandiának és az Egyesült Királyságnak, akik kártérítést ígértek állampolgáraiknak.

A tüntetések és zavargások tovább folytatódtak, és végül lemondásra kényszerítették a kormányt. A 2009 áprilisára előrehozott választások eredményeként baloldali koalíció jött létre, ami elítélte a neoliberális gazdasági rendszert, de ugyanakkor azonnal engedett a követeléseknek, hogy Izland visszafizessen 3.5 milliárd eurót. Ehhez az kellett volna, hogy minden egyes izlandi állampolgár, 15 éven át havi 100 eurót fizessen, 5.5%-os kamatra. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Ami ezután történt, rendkívüli volt. Az elképzelés, miszerint az állampolgároknak kell fizetniük a pénzügyi monopóliumok hibáiért, hogy egy egész nemzetet megadóztathatnak, hogy megfizettessék a privát szféra adósságait, összezúzta és átalakította az állampolgárok és a politikai intézményeik kapcsolatát, és Izland vezetőit végül az állampolgáraik mellé állította. Az államfő, Olafur Ragnar Grimsson nem volt hajlandó aláírni a törvényt, ami Izland állampolgárait tette volna felelőssé a bankárok adósságai miatt és népszavazást írt ki.

A nemzetközi közösség persze csak növelte az Izlandra nehezedő nyomást. Az Egyesült Királyság és Hollandia azzal fenyegetőzött, hogy mindezt az elszigeteléssel torolja meg. Mikor az izlandiak szavazni mentek, a külföldi bankárok azzal ijesztgettek, hogy megakadályoznak bármely IMF támogatást. Az angol kormány pedig azzal, hogy befagyasztja az izlandi megtakarításokat és számlákat. Ahogyan Grimsson mondta: “Azt állították, hogy ha nem fogadjuk el a nemzetközi közösség feltételeit, akkor az észak Kubájává válunk. De ha elfogadjuk, akkor mi leszünk az észak Haitija.” (Többször írtam már, hogy a kubaiak a szomszédos Haiti szörnyű állapotát látva szerencsésnek érezhetik magukat.)

A 2010 márciusában megtartott népszavazáson az emberek 93%-a az adósság visszafizetése ellen voksolt. Az IMF azonnal befagyasztotta a hitelt. De a forradalmat (bár a TV-ben nem mutatták), nem lehetett megfélemlíteni. A nép dühös állampolgárainak támogatásával, a kormány megkezdte a büntetőjogi nyomozásokat a válság felelősei után. Az Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki Kaupthing ex-miniszterelnök, Sigurdur Einarsson és más bankárok ellen, akik az összeomlást követően elmenekültek az országból.

De az izlandiak nem elégedtek meg ennyivel: úgy döntöttek, hogy új alkotmányt írnak, ami megszabadítja az országot a nemzetközi tőke és a virtuális pénz hatalmától. (Az eddig érvényben lévő alkotmányt még 1918-ban készítették, amikor Izland elnyerte függetlenségét Dániától, és az egyetlen eltérés a Dán alkotmánytól a “király” szó “elnökre” cserélése volt.)

Az új alkotmány elkészítéséhez Izland népe 522 olyan, egyik politikai párthoz sem tartozó felnőtt közül, akik legalább harminc másik állampolgártól kaptak ajánlást, kiválasztott huszonötöt. Ez a dokumentum nem néhány politikus munkája volt, hanem az interneten írták. Az alakító üléseket online közvetítették és bárki beküldhette a véleményét és a javaslatait, folyamatosan tanúi lehettek az alkotmány alakulásának. A részvételi demokrácia folyományaként kialakult alkotmányt, a következő választások után a parlament elé fogják terjeszteni.

Néhány olvasó emlékezhet, hogy Izland kilencedik századi mezőgazdasági összeomlása szerepelt Jared Diamond hasonló címmel megjelent könyvében. Napjainkban viszont Izland, amint azt a valutalap új vezetője Christine Lagarde megerősítette, az elkerülhetetlennek vélt forgatókönyvvel épp ellentétes módon lábal ki a pénzügyi összeomlásból. Görögország polgárainak azt mondták, hogy az állami szektoruk teljes privatizációja az egyetlen megoldás. És Olaszország, Spanyolország és Portugália is ugyan ezzel a veszéllyel néz szembe.

Meg kéne nézniük Izlandot. Egy kis ország, aki nem hajolt meg a külföldi érdekek előtt, és aki hangosan és nyíltan kinyilvánította függetlenségét.

Hát ezért nem szólnak róla többé a hírek.

Forrás: endredy.wordpress.com