Könyököltem a deszkakerítésen és bámultam kifele a széles csordajáró útra, körülöttem csupa tákolmány világ, foghíjas deszkakerítések, düledező baromfi, házinyúl és akkora malacketrecek, amelyekben egy hosszú derekú disznó nem bírt volna megfordulni.

Volt még ott piti tehénistálló, hogy kilátszott az állat hátsó fele, és, ha meglengette farkát, az már az udvaron hajtotta a legyeket. Agyonfoltozott, fonott drótkerítéssel elválasztott tenyérnyi veteményesek, ahol helyszűke ellenére mindenki termelt minden fajtájú veteményt, még csillagtököt és uborkát is, de beérett a bivalyszemű bab és a tejes kukorica, de csak a tejes! A város lakóssága farmnak becézte, ki-ki a maga részét és nem is számított menő embernek, akinek nem volt bár egy ötáras farmja. Ez amolyan nyomorúságenyhítő megoldás volt, nyugdíjasoknak időtöltés is egyben, a lakosság ellátta magát friss zöldséggel, tojással és aprójószág húsával. A mini farmok minden hasznosságuk ellenére hordozták magukban a bizonytalanság és rettegés érzetét, mivel ha városfejlesztés történt, a tanács, aki a területek tulajdonjogával bírt, akármelyik percen vissza-igényelhette. Habár körben mindenütt megműveletlen területek sorjáztak, a városfejlesztés a mini farmok fele irányult, nem lehet tudni mi okból.

Tehát könyököltem ott, két kézzel a farmom kerítésén, lelkemet emésztették a gondok és bajok alattomos mételyei és vártam, hogy megtojjanak a tyúkok. Hogy miért volt annyira fontos nekem az a két tojás, annak is hosszú sora van. Kezdjük ott, hogy egy éve elmúlt már, amikor kicseppentem az állandó munkahelyemről, azóta nem került beszámítható megélhetési lehetőség. Ezen az istenverte vidéken mindenki úgy akart dolgoztatni, hogy ne fizessen érte semmit. Talán még azt is elvárták volna a munkáltatók, te adj nekik pénzt, amiért munkát adnak neked. A munkanélküli segélytől is elestem már. Amit a feleségem keresett, az pontosan a minimálbér fele volt, arra sem elég, hogy fedezze a közköltséget, amivel hosszú hónapokra el voltunk maradva. Azon is sokat gondolkodtam, minek kell minimálbért megállapítani, ha úgy is csak felét adják meg! Amikor azt kezdtem fontolgatni, hogy eladom egyik vesémet, mivel a kislányom kicsengetési ünnepségén nem tudok kellőképpen előállni, megérkezett a mentőhajó. Kaptunk egy németországi munkalehetőséget, már mindjárt más színben láttam a világot, utolsó pénzecskékhez még kölcsönöztünk egy annyit és lefizettük az utat. Csakhogy addig még egy kerek hónapunk volt és olyan szegénység szakadt a nyakunkba, amilyent csak a mesékben lehet olvasni, ahol a templom egere a főszereplő. Mindenek előtt kifosztottuk kis veteményesünket, zöldbabot, főzőtököt, hagymát, káposztát, krumplit, az utóbbit kétszer is áttollásztuk, és még a mogyorónyiakat is megfőztük. Ilyenkor meglepő felfedezéseket tesz az ember, például, hogy pusztán karalábéból is lehet főzni finom levest, ha kaprot és csombort adsz hozzá kukoricalisztes eresztékkel. Azután sorra kezdtük levágni a nyulakat, akkor még bizakodóak voltunk, de amikor nem maradt meg, csak a magyar vizslakutyám és négy tojó tyúk, kakas nélkül, már reménységünk oszladozni kezdett.

- A tyúkokat nem, mivel minden nap tojnak egy tojást, a kutyát nem, mert kutyahúst nem eszünk, nem vagyunk kínaiak!
- Add el a kutyát! – mondta az asszony.
- A kutyának sem kell kutya ebben a szegény világban! – mondtam én.

Így hát a kutyát ajándékba adtuk és maradtunk napi négy tojáson hárman, ettük rántva, sülve és főve, de igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy csak négy tojáson éltünk. Minden napra kirendelt még valamit melléje az Isten. Gombászni jártam, néha halászni, málnázni és koraérő almát gyűjtöttem. Én mondom, nem is olyan könnyű a túlélés technikája. A fő ételnek tehát a tojás számított és nekem azt minden nap be kellett gyűjtenem, esetleg megvárnom, amíg megtojnak és ez volt a vacsora vagy ebéd. Néha elbúsulta magát a kislányom:

- Apa – mondta -, miért nem tojnak a tyúkok szalámit?

Azért minden nap megette a napi tojásadagját, mert megértő és szófogadó kislány volt.

Most éppen azon bosszúskodtam, hogy ketten ültek a tojóládában és ahelyett, hogy dolgukat végezték volna, marakodtak a hely miatt. A másik kettő már nyugodtan szedegették a még tavalytól megmaradt búzaszemeket. Csupán akkor váltak agresszívvá, amikor egy idegen, csórényakú kendermagos tyúk bújt be a kert alatti lyukon és próbálta elorozni előlük a magokat. Rögtön rátámadtak és habár véresre csipkedték, a vendégnek nem akarózott otthagyni az eledelt, én magam kétszer is kitessékeltem, de újra visszatért. Nyilván nagyon éhes lehetett, átéltem a helyzetét, a szó szoros értelmében, mert nekem is korgott a gyomrom, mióta nem ehetett, micsoda maró éhség ostromolhatta begyét és hogy kínozzák szegényt az én jóllakott tyúkjaim.

Megsajnáltam, oly annyira, hogy harmadikszor nem tessékeltem ki a lyukon, hagytam, hogy szedegessen egy keveset miközben a baltát keresgéltem.

- Jobb lesz neked így, és nekem is! – nyugtattam meg jóságos hangon.

Csupasz nyakát a csutakra szorítottam és simán elválasztottam fejét törzsétől, csodálkoztam, hogy nem érzek lelkiismeretfurdalást, miközben bedobtam testét a ketrecek közé, hogy ott vergődve spricceljen ki vére ahol senki nem látja. Hangom sem remegett, amikor felhívtam feleségemet telefonon:

- Haló… asszonyság, tegyél a gázra egy nagy fazék vizet forrni!

Csak néhány perccel később rebbentem meg, amikor hallani véltem nagyszájú Mari panaszos trombitahangját, a farmok végétől jött ahol neki is volt egy négyárnyi nyomorúságos gazdasága, amolyan Pató Pál-féle. Ösztönösen megéreztem, hogy nekem közöm van és lesz a panaszkodóhoz, és a bűnös ember rettegése kerített hatalmába, szívem a torkomban dobogott és zsibogni kezdett fejem teteje, mint olyankor, mikor berezelek. A tyúk már nem mozgott, kifogyott belőle az élet és a vér, gyors mozdulattal rafia szatyromba dobtam a fejnélküli testet, a ketrecek közé homokot szórtam, hogy eltakarjam a vért, de már nem volt időm kimenni a kapun.

- Jó napot ember – trombitált rám férfias hangján -, mit csinálsz itt?

Hirtelen zavarba jöttem, nem tudtam mit válaszoljak, és bizonyára hebegni kezdtem volna, ha zavaromból ne mentsenek ki tyúkjaim, ugyanis megtojtak és hangos kotkodácsolással ugrottak ki a tojó ládából.

- Hát nem látod, Mari, szedem össze a tojásokat! – diadalmasan mutattam fel a két bizonyítékot, akkorra már éreztem, hogy magabiztosságom a helyére billen.
- Hadd lássuk, milyen tyúkjaid, vannak? – kérdezte nagy érdeklődéssel, hosszú zsiráfnyakát átnyújtotta az alacsony kerítés fölött, és menyétszemeivel végigpásztázta a baromfiudvart, majd a rafia neccemen állapodott meg tekintete.

- Piros tojók, milyenek legyenek? – Lábam enyhén remegett, de hangom nem, rásandítottam a szatyrom aljára, ha most átüt egy csepp vér is, végem van. Nagyszájú Mari minden rendes ember réme volt, úgy kerülték, mint egy bélpoklost mosdatlan szája miatt.
- Nem láttál egy kendermagos csórényakú tyúkot, volt legalább négy kiló, szép nagy tyúk volt?
- Nem láttam, Mari – mondtam a legnagyobb sajnálattal és fejemet ráztam.
- Pedig azt mondták, errefele látták a reggel, már két napja keresem.
- Amióta én itt vagyok, nem láttam, sajnálom.
- Hát még én, hogy sajnálom, ember, négy kilós kövér tyúk volt, azt valaki megette, mondom neked, ember, elvágta a nyakát az én tyúkomnak! A gyermekeim szájából vette ki a falatot! – hova tovább emelkedett hangereje, a végén már hajókürtnek is beillett volna. – Hogy a ráksúly enné ki a belét, aki megette annak, hogy futna bogra a végbele, igyenösödjön ki az ékágéja, hogy vegyék el a villanyt, amikor a szívét operálják, járjon ki a szeme, mint a sifon fiókja!

Izzadtan álltam ott és zúgó fejjel hallgattam Mari fantáziadús átkait, nem volt abban biztos, hogy engemet kell-e átkoznia, mert megtévesztettem ártatlan színészkedésemmel, de minden esetre megragadta az alkalmat, hogy sérelmének egy részét rám áthárítsa. Ami sikerült is neki, mert hirtelen annyira megsajnáltam magamat, hogy szemeim megteltek a keserűség könnyeivel.

Te rongyos élet,
nincstelen élet,
hogyan tudsz ennyire
lealjasítani?

Sebők Mihály  

(erdely.ma)