A nyugati ember mindig meghökken, ha szembetalálja magát olyan tradíciókkal, melyeket más kultúrákban tapasztal. Ezeket a szokásokat nem nagyon érti, igazából nem is tud mit kezdeni velük, hiszen eleve más neveltetést és gondolkodást feltételeznek.

A mai globalizált világban, a régen kikezdhetetlennek hitt hagyományok kezdenek ellaposodni keleten éppúgy, mint a világ bármely pontján. Az újabb generációk már azt nézik, hogyan lehetne felzárkózni a nyugati igényekhez. A nyugati gondolkodás tért hódít, és ez nem feltétlenül előnyös az emberiség számára. Hiába, a régiek tudtak valamit. Ma már az emberek egy részében egyre nagyobb az igény arra, hogy visszaforduljanak az ősi gyökerekhez, és felkutassák azt, amit elveszni hittek. De hogy visszatérjünk a tradíciókhoz, nézzünk egykét rövidke példát:

Japán – Az itteni lakosok nem szívesen mondanak nemet bárkinek, ezért senki ne lepődjön meg, ha megajándékozzák azzal az aprósággal, amit előtte, egy korábbi alkalommal olyannyira dicsért.

Köztudott, hogy a japánok az idegenekkel szemben kedvesen, mosolygósan viselkednek, de ez ne tévesszen meg senkit. Könnyen lehet, hogy a mosoly mögött egészen más érzelmek lapulnak. Ha valaki elutasító kuncogásba kezd, az jelzés arra, hogy fogjuk vissza magunkat.

Amikor – akár egy átlagos, hagyománytisztelő családon belül – megcsörren a lakásban a telefon, a háziasszony úgy szól bele a kagylóba, hogy közben köszöntésképpen meghajol, noha ezt nem látja senki. Az üdvözlésnek a meghajlás hagyományos módja, és egy tradícióra adó család, a nap minden pillanatában figyel erre, függetlenül attól, van-e rá szemtanú vagy sem.

A technikai vívmányok „frissítésére” kényesen odafigyelnek Japánban, különösen, ha valaki magas társadalmi réteghez tartozik. Egy elavult fényképezőgép, egy ódivatú telefon, vagy egyéb „lepukkadt” technikai berendezés teljes mértékben elfogadhatatlan. Ugyanakkor a technikai fejlettséggel ellentétben, rendkívüli neveletlenségnek számít, ha valaki nyilvánosan telefonál.

Ha egy férfi mondjuk magas beosztást tölt be egy vállalatnál, természetesen öltönyben jár, de innentől kezdve mindenhová, még egy esti sétára is öltönybe megy, mert ez a társadalmi elvárás.

Amikor a család étkezéshez készülődik, az asszony teljes mértékben kiszolgálja az urát. Miután a nő is leül enni, de kiderül, hogy még hiányzik valami az asztalról, például a férjnek kellene só, akkor a férfi már tudja, hogy neki kell kimennie érte, mert udvariatlanság volna evés közben az asszonyt erre kérni.

Ma már a japán nőkben egyre inkább keveredik a hagyomány iránti elkötelezettség a modernségre és függetlenségre törekvéssel. Így a férfiak is arra kényszerülnek, hogy flexibilisebbek legyenek, vagyis egyre több dologban segítsenek a ház körül, miközben kínosan ügyelnek arra, hogy tradícióik minél kevésbé sérüljenek.

Mint tudjuk, a Távol-Kelet több országában pálcikával esznek, így Japánban is. Ha például a háziasszony véletlenül beleszúrná a pálcikát az ételbe, akár egy pillanatra, vagy a férj a falatot átrakná egyik pálcikáról a másikra, akkor tudnánk, hogy egy temetési tor zajlik éppen. A pálcikát jobb kézben kell tartani, és soha, de tényleg soha nem szabad másra használni, mint étkezésre. Még akkor sem, ha jól lehet vele mutogatni. Étkezés után mindig böfögnek, amit nem modortalanságként, hanem udvariasságképp tartanak számon. Minél hangosabb a böfögés, a háziasszony annál büszkébb, mert ez azt jelenti, hogy az étel nagyon finom volt.

Ha valaki náthával küzd, bizony nagy gondban van, hiszen Japánban nyilvános helyen orrot fújni megbotránkoztató dolog. Még tüsszenteni sem szabad. Csókolózni, ölelkezni, egymás kezét fogni nem illő. A japán utcákat egyszerűen társadalmi találkozóhelynek tartják, ahol megkövetelik a szabályok betartását, az abszolút formalitáshoz való igazodást. Ugyanakkor elmondható, hogy zsebtolvaj, büdös hajléktalan, részeg, féktelen ember Japánban ritkább, mint a hiúz a magyar erdőkben. Egyszóval nem lopnak, ami különösen a kisebb városokra érvényes, de a metropoliszokban sem gyakran fordul elő. Az emberek inkább a nyilvánosságtól elvonulva fogyasztanak alkoholt, az utcán ez tiszteletlenség volna.

Bár Japánban sokféle szempontból korlátozva érezheti magát az ember, de legalább a jó közbiztonság miatt nem kell tartania attól, hogy letámadják és kirabolják az utca közepén.

India – Indiában a lábak, és főleg a lábfejek tisztátalannak számítanak. Ez azt jelenti, hogy lábunkkal senkit, sehogyan nem szabad megérinteni. Ha például egy zsúfolt tömegközlekedési járművön – ami ugyebár Indiában nem ritka – véletlenül rálépünk valakinek a lábára, az nagy felháborodást kelthet. Ilyenkor azonnal, és lehetőleg nagy tisztelettel bocsánatot kell kérni. Száz évvel korábban egy ilyen dologért még a kasztjából is kizártak volna bárkit.

Ugyanígy hasonló viszolygással tekintenek a bal kézre. Nem illik bal kézzel ajándékot átvenni, fizetni a kereskedőnek, telefonálni, de még enni sem. Miért? Azért, amiért az indiai mellékhelyiségekben nem vécépapír, hanem egy bögre hideg víz található. Az indiaiak ugyanis – főleg a vidékiek –, a szükség elvégzését követően nem nyúlnak papír vagy szappan után, csupán vízzel tisztítják meg magukat, erre pedig a bal kezüket használják.

A köszönés csak mimika által és mindenféle kapcsolat nélkül történik. A múltban a legfőbb ok a higiénia volt, ma pedig a tradíció. Messzemenően nem használják annyit a „köszönöm” és „kérem” szavakat, mint mi, viszont a vendégségbe kapott ételt az egekig illik magasztalni. És vigyázat! Enni szigorúan jobb kézzel szabad, a fentebb leírtak miatt. A tányérra nem szokás evőeszközt tenni, a szakács főztjét böfögéssel dicsérik.

Ha a piacon valamiféle szuvenírt akar vásárolni, nagyon oda kell figyelnie a bólogatásra, ugyanis más a jelentése, mint nyugaton. Egy nemleges fejbiccentés „igen-t” jelent, többszöri fejcsóválás jelenti a „nem-et”.

Nyilvánosan ölelkezni, csókolózni szigorúan tilos. A férfiaknak jól jön a tanács, miképpen lehet megkülönböztetni a hajadon lányokat a férjes asszonyoktól. Ebben Indiában könnyű a helyzet, mert konkrétan meg lehet különböztetni a kettőt egymástól, csak tudni kell mi alapján. A férjes asszonyok minden reggel piros pöttyöt festenek a homlokuk közepére. Ha ezt nem tennék, felháborítanák az övéiket. Ugyanakkor szárit hordanak, melynek egy részét gondosan áthajtják a fejükön, amolyan fátyolként.

Tunézia – Tunézia népszerű célállomása a nyaralni vágyóknak, de sokan figyelmen kívül hagyják a kultúrák különbözőségét, és akaratlanul is megsértik a helyi szokásokat. Így nemcsak kellemetlen helyzetbe hozzák magukat, hanem néha kifejezetten veszélyes szituációkat teremtenek.

Nem tanácsos nagy bankókkal a piacon járkálni, és nagyon oda kell figyelni, hová helyezzük a pénztárcánkat. A lopás igen gyakori, és hiába fordulunk később a rendőrséghez, nem valószínű, hogy problémánkra orvoslást találunk.

Nagyon kell figyelni a fényképezésre is, nem mindegy, hogy mit kapunk le. Egyenruhás rendőrt, még ha véletlenül is, nem szabad lefotózni, mert könnyen letartóztathatnak érte. Tunéziában ugyanis szigorúan tilos lefényképezni bármely kormánnyal kapcsolatos, illetve nemzeti zászlóval megjelölt dolgot, pályaudvarokat vagy egyenruhás személyeket. Ha ilyesmin kapják az embert, nagyon nehéz helyzetbe kerülhet, nem nagyon tudja kimagyarázni magát még akkor sem, ha egyértelműen turista, nem pedig kém vagy terrorista. Miután kiderült, hogy az ártatlan turista valóban az, akinek mondja magát, sokszor akkor is csak a kenőpénz segít, és jobb, ha nem fukarkodunk az anyagiakkal.

Ez az ország manapság nem éppen veszélytelen, ezért semmiképpen nem ajánlott, hogy egy turista egyedül kóboroljon, különösen, ha nő. Lehetőleg kerülnie kell a kivágott, rövid ruhákat, és semmiképpen nem tanácsos egyedül sétálgatnia, különösen estefelé.

Felhasznált forrás: Látkép magazin