Dicsőség a Don-kanyar hőseinek - egy magyar katona titkos naplója
2014. január 12.

Hetvenegy évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a kommunista - bolsevista Vörös Hadsereg megtámadta a magyar harcállásokat a Don-kanyarban. A hatalmas haditechnikát és emberanyagot felvonultató vörösök napok alatt 50 kilométer széles és 17 kilométer mély rést vágtak a magyar védelmi vonalba.A magyar csapatok szívós ellenállása ellenére győzedelmeskedett a túlerő, s bekövetkezett a II. világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája. A 2. magyar hadsereg felmorzsolódott az egyenlőtlen küzdelemben, a hómezőkön százezer honfitársunk lelte halálát. Hajtsunk fejet a hősök emléke előtt, akik életüket áldozták a hazáért 1941 és 1945 között. Olvassunk bele egy magyar katona titkos, nyomtatásban soha meg nem jelent, saját magának írt naplójába, amely a szemtanú hitelességével idézi fel, mi történt akkor a magyar táborban, amikor elszabadult a muszka pokol.

Hetvenegy évvel ezelőtt kezdődött meg igazán a magyar hazáért harcolók sorstragédiája. Hiába a rengeteg véráldozat, és a hozzátartozóját sirató család, nem nagyon divat mostanság erről beszélni. Egyrészt csupán egy kisebb kör fájdalmáról illik csak szót ejteni, másrészt a hazafiasság, hősiesség és az önfeláldozás fogalmai a lesajnált, nevetséges,minek ezzel foglalkozni kategóriába tartoznak.

A kegyetlen hómezőn elhunytak, elpusztítottak emléke hosszú-hosszú évtizedeken keresztül a családok belső életére tartozott csupán, hiszen a szovjet megszállás időszakában ezt a kényes témát nagyobb nyilvánosság előtt nem lehetett előhozni. Számos tanulmány, történelmi elemzés jelent meg az utóbbi időben Magyarország szerepéről, helyzetéről a II. világháborúban, okos és kevésbé az, jóhiszemű és az ezzel ellentétessel jellemezhető történészek próbálták mozaikként összerakni a doni tragédiát.

Az olyan családokban, ahol más volt az esti beszélgetések irányulása, tartalma és tanulsága, mint amit a vörös időszakban a hatalom és az iskolák hirdettek, érintőlegesen előjöttek ezek a kérdések, főleg akkor, ha a családból valaki vissza is érkezett a vörösre festett fehér pokolból.

Apám ott volt, hiszen végigharcolta a II. világháborút, felvette a küzdelmet a hóval, a hideggel és a muszkával, s kis kockás papírra vetette tompa végű ceruzával az ottani benyomásokat, személyes élményeit történelmi hitelességű naplójában. Mint autodidakta haditudósító fényképeket is készített és naplójával egyetemben gondosan rejtette a család elől.

Főleg előlem, a fia elől, hiszen a sárga füzetlapokon megjelent egy, a 40-es évek elején vívódó fiatalember belső világa, s talán nem akarta, hogy a gyermek érezze elérzékenyülését, vagy megtapasztalja, milyen véres volt a világ.

Most, hogy már visszaadta lelkét teremtőjének, előkerültek a lapok és a fényképek. Nem irodalmi alkotások, hiszen nem azzal a céllal készültek, hogy szerzőjének hírnevet adjanak, hanem egy olyan kordokumentum, amelyből kitűnik egy éppen felnőtté vált fiatalember viszonya a hazához, a néphez, a bajtárshoz és az ellenséghez.

Mikor sokan arról kárognak, hogy a galád vezetők belekényszerítették az ártatlan embereket ebbe a háborúba, elfeledkeznek arról, ami a kiváltó ok volt. S apám naplójából kiderül a válasz, miként érezhette át minden magyar a Trianon okozta területcsonkítás szörnyűségét, hogy a Tanácsköztársaságnak nevezett vörös terror leninfiúinak gyalázatos akciói miatt miért érezhetett mérhetetlen ellenszenvet a kommunista hóhérok iránt, és miért volt sikeres a két világháború között az az iskolarendszer, amely az erkölcs, az Isten, haza család eszmerendszerét hirdette.

A napló bebizonyítja, hogy a sok rágalommal és befeketítéssel szemben mennyire toleráns a magyar, mert apám soraiból kitűnik az emberségesség, ahogyan bántak az elfoglalt területen élőkkel, s az a kapcsolatrendszer, amely egy falusi katona és a Don-kanyar környékiek között kialakulhatott. A földjéért küzdő, abból élő, azért dolgozó parasztember sorsa hasonló volt Európában, főleg annak közepén és keleti szegletén, és az ágyúkkal érkező magyar az ellenség katonájának kartácsot, a hátország lakóinak kenyeret vitt.

Rengetegen, több százezren meghaltak. Porhüvelyüket elhagyott tömegsírok, vagy hosszú alkudozások eredményeképpen rendbe tett katonatemetők őrzik ott, Muszkaföldön és a Don vidékén. Aki nem tudott ellépni a gyilkos golyó elől, vagy a lábát kínzó fagy megbénította mozgását, az a hazáért adta életét, akire jobban vigyázott az Isten, vagy szerencsésebb volt, hazatérhetett. Bármely furcsán is hangzik, hazatérhetett és ebben hatalmas szerepe volt az akaratnak és a hitnek. Annak a belső erőnek, amely legyőzi a távolságokat, és amely emberfelettire sarkallja azt, aki óráiból áldoz a Mindenhatóval való kapcsolattartásra.

A hit, az erő és az akarat, és a kijelölt sorsunk útjának járása lehet a rendező elv egy ember életében. Olyasfajta dolog, amely segíti még az utolsó perceket is, ami előtt a szív megszűnik dobogni. Mert biztos, hogy átvillan az eltöltött idő, pillanatokra megelevenedik a sok-sok történés, melynek eredményeként az utolsó pillanatra kész a számvetés.

Apám titkolta naplóját, míg élt, mert nem akart gyengének látszódni utódja előtt. Nem akart úgy kitárulkozni, hogy nyomon követhetővé váljon mindaz, ami emberré teszi az embert. Hogy valamikor gyarló, valamikor fél a fájdalomtól, fél a szenvedéstől, reszket a hidegtől, de adott pillanatban, még ha belsője valamilyen szinten tiltakozik is ellene, valamiért odaadja a rászorulónak golyó lyuggatta kabátját.

Apám még Nagy-Magyarországon született, karon ülő kisgyerekként élve meg a trianoni területrablást. Gyermekkorában abban a szellemben nevelték, hogy hinni kell Istenben, hazában és Magyarország feltámadásában. Amikor jött a behívóparancs, a frontra ment harcolni és életet menteni, mert tanult ember lévén egészségügyi zászlóaljba került.

Szinte minden család érintett a doni tragédiában, apák, nagyapák, dédapák sorsán keresztül. A családból a Mikók, a Légrádyak ottmaradtak, a hómező a szemfedőjük, és jeltelen a fejfájuk. Talán egy rozsdás rohamsisak, vagy egy korhadó kereszt emlékeztet rájuk. Apám megtért, hazajött, és halála után kézírása mesél. Minden benne van ezekben a sárgult lapokban. Minden, ami irányt adó ebben a globalista összevisszaságban. Az egyszerű ember győzelme.

Hallása nagy részét elvesztette a fronton, mert a kiütéses tífusz nem ismert kegyelmet. Terjesztették a tetűk, amelyek a negyvenfokos hidegben visszavonuló, a tisztálkodást kényszeredetten mellőző emberek ruhája alatt fokozták a magyar katonák szenvedéseit. Halláskárosodása miatt a későbbiek során is az írás maradt a legfontosabb kommunikációs eszköze.

Gyermekkoromban nem beszélhetett, de talán nem is akart életének arról az időszakáról, amikor a négy per kettes tábori kórház kötelékében megjárta az oroszországi poklot. Mihályi István orvos-főhadnagy a doni áttörést követően kérte el jegyzeteit, hogy a katonaélet tárgyszerű bemutatása, a helyszínek pontos felvázolása alapján tájékoztathassa a honvéd vezérkart. Mert apám írt, és mindig csak írt. Minden este elővette a kátránypapírba csomagolt füzetecskéjét, a tintaceruzát, s lejegyezte a napi eseményeket, azokról kialakult benyomásait.

Leírta a farkasordító hideget, a huszonéves fiatalember személyiségét a későbbiekben is meghatározó negatív élményeket, a temetéseket, az oroszok invázióját és a háborúban résztvevő magyar katona hangulatát. Tanúskodnak ezek a papírlapok a nagy visszavonulás előtti csendről, az orosz támadás megérzéséről, guggoló helyzetben megfagyott honvédról, s mindarról a sok testi-lelki kínról, amelyet a korábban a győzelemért indulók elszenvedtek. Szól a napló a jó barátról, Istl János pécsi fogtechnikusról, a szanitécként tevékenykedő apám főnökéről, dr. Huray belgyógyász-főorvosról, az életet biztosító, az orosz muzsikoktól kapott kartocskáról, s puskatussal leütött kezű bakáról, aki végső kétségbeesésében egy német teherautóra akart felkapaszkodni.

Édesapám pontosan hetvenegy évvel ezelőtt, 1943. január 12-én jegyezte le naplójába az alábbi sorokat.

1943. jan. 12 kedd. Az orosz újév beköszöntője ez a nevezetes nap. Ma reggel indította meg a muszka a támadást. Nagy erőkkel támadtak, előtte erős tüzérségi tűzzel Sztálin-orgonával elárasztottak mindent. A támadás Urivnál történt. A szemtanúk elbeszélése szerint oly heves tüzérségi tüzet zúdítottak a magyarokra, hogy rengett minden, senki nem mozdulhatott ki a bunkerből, az embereken a halálfélelem vett erőt. Utána százával jöttek a berúgott oroszok, hullari kiáltásokkal jönnek, mindegyikőjük kezében a géppisztoly és a golyószóró. Hiába használják a mieink is a golyószórókat, hullanak az oroszok, elesnek, de jönnek helyettük százak, és feltartóztathatatlanul jönnek előre. Aki nem fut el, aki a bunkerben marad, az foglyul esik a részeg bandának, s agyonlövik. A külső kiegészített védelmi vonalat áttörték. Mennek előre, a tüzérek ütegeiket ott hagyják, zsákmányol a muszka. A 30.5 feles is fogságba kerül, a reménységünk, siratva hagyják el a fiúk, még annyi idő sincs, hogy felrobbantsák. A muszka egészen Boldirevkáig jön, a fő védelmi vonalig. Szegény soproni fiúk, de sokan ott vesztek, hiába az önfeláldozás, nem lehet csinálni semmit, a muszka tankokkal támad. Most jön a németektől segítség, harckocsik, talán nekik sikerül visszanyomni őket. A harc tovább folyik, este van, eléggé késő. Jönnek a sebesültszállítók, hordják a sebesülteket. Mindenki talpon van, a templom, hol a kórház működik, telik. Mi lesz holnap?

A kordokumentum és történelmi értékű kincs napra szóló részleteit osztjuk meg olvasóinkkal ezen a héten, amelyet a doni hősökre való emlékezésnek szentelünk. Minden napra jut tehát egy naplórészlet.

G. Kirkovits István - Hunhír.info

http://hunhir.info/?pid=hirek&id=71814

Válasz